Nem azért nem tettem fel újabb írást, mert nincs, hanem azért, mert nincs kész. Pontosabban - a régiek között akadnak még olvashatók (szigorú vagyok magammal), de azokat be kéne gépelnem. Van egy-két új, de azokat meg azért nem rakom fel, mert más terveim vannak velük. Ami nincs kész - van abból is vagy kettő -, gyorsan be kéne fejeznem - még ebben a hónapban -, mert megint nagy fába vágom a tollszáramat: beneveztem a Camp NaNóra, ami olyan, mint a novemberi írós hónap, csak nyáron van. Ötletem van, de muszáj lesz vázlatot írnom, mint novemberben, hogy ne vesszek el a szereplők, helyek és események labirintusában...
Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle!
(Az idén is meghirdette írói játékát a Kossuth Kiadó a blogján. Három képet ajánlottak figyelmünkbe, ezekhez lehetett történeteket kitalálni. Írtam mindháromhoz. Az egyik ez:)
Az erdő túloldalán, a kanyar után megálltak, hogy megigazgassák a batyukat a szekéren. A csontszárazra szikkadt kocsiút úgy összegubancolta a magasra tornyozott csomagokat, hogy kis híja volt, hogy le nem borultak az útszéli fűbe, a pitypangok és százszorszépek közé.
A négy gyerek egymást löködve igyekezett lefelé, hogy megnyújtóztassák mezítlábukat. Igaz, hogy csak nemrég indultak el, alig egy órája poroszkált a szekér a szántóföldek között, de ők máris beleuntak az utazásba.
Az asszony a férjére hagyta a rendezkedést. Hívta magához az erdő, meg-megcsillant a fák közt az elhagyott település szikrázóan fehér templomtornya. Onnan, ahol most állt, éppen rálátott a szürkére kopott tetőre, a rácsos ablakra, mely mögött aludt a harang, várva az esti mise idejét.
Lassan ballagott a poros szekérúton az erdő felé, és az első résen, mely a bokrok között nyílt, belépett a fák közé. Nem érezte a szúrós kökénybokrok marasztaló ölelését, meg se hallotta a lába alatt reccsenő ágakat. Csak ment előre, be az erdőbe, a ritkásan nőtt égerek közé, a lombok alá becsúszó napsugarak fátylába. Orrába ibolyaillat és nedves gombaszag kúszott, madarakat hallott zörögni az aljnövényzetben. Nem nézett körül, mégis pontosan tudta, mi történik körülötte.
Mielőtt a másik oldalon, a falu felől kibukkant volna a keskeny erdősávból, megállt. Lazán egy csupasz fatörzsnek támaszkodott, fél karjával át is ölelte. S csak nézett maga elé, szemében a búcsú fájdalmával, a tudattal, hogy soha többé nem tér ide vissza. Itt hagyja lánysága hol vidám és tanulságos, hol munkával teli és fárasztó éveit, a család gondoskodó ölében töltött időt. Itt hagyja a régi, düledező kis iskola hűvös falait, ahol megtanult olvasni, és ahol örök barátságot kötött a könyvekkel. Itt hagyja a vályogházat, ahol első asszonyéveit töltötte, ahol a gyermekei megszülettek. Itt hagyja a szülei sírját, melyet elborított a borostyán, felfutott még a kőkeresztre is, zölden fénylő rámába fogva a fakuló fényképet – egy ábrándos szemű szőke nő és egy határozott állú, sötét hajú férfi fotóját.
Az asszonyból erőtlen sóhaj szakadt ki. Mintha tétovázott volna, hogy egyáltalán merjen-e sóhajtani, megengedheti-e magának a sóhajtás fényűzését. Szorosabban ölelte a fát, másik kezével is megérintette, végigsimított az érdes törzsön. Aztán vonakodva megfordult és visszaballagott az útra, a szekérhez, melyen immár takaros kupacban pihentek a batyuk, a gyerekek egy másik kupacban almát rágcsáltak a bak mögött, szótlanul. A férj a gyeplőt szorongatva várt, nem nézett az erdő felé, tekintetét a lovak ide-oda csapkodó farkán járatta.
Az asszony mentében letépett egy sárga fénnyel teli gólyahírt és fellépett a kocsira, a férje mellé. Nem szólt, csak jobbjával könnyedén végigsimított a férfi karján, mire az meglendítette az ostort és a lovak közé csapott.
A szekér döccent egyet, a csendességbe fordult család pedig, maga mögött hagyva addigi életét, továbbindult új lakóhelye felé.
- Jobb nem firtatni a múltat – mondta sok évvel később az asszony, amikor az unokája megkérdezte, miért kellett elmenekülniük abból a faluból. – Nem kell mindent tudnod.
Azzal átölelte unokája derekát, mint egykor a fa törzsét a kis erdő szélén.
(A második kép és történetem a Pamlagon:)
Azon a délutánon úgy repdestünk a körút szürke kövén, mint ünneplőbe öltözött pillangók. Mi négyen, lányok: Annamari, Rebeka, Klementina és én. Nem is sejtettük, hogy egy, a szakmáját épp hogy elkezdett fotográfus böszme gépével letáborozott a gesztenyefák árnyékába, prédára lesve. Csak néhány nappal később, amikor ismét arra sétáltunk – immár tarka nyári ruhába öltözve, bokánkat ki-kivillantva incselkedtünk a sóvár férfitekintetekkel –, akkor állt oda elénk a fiatalember, szégyenlős mosollyal szája szögletében.
- Olyanok ezen a képen magácskák, kisasszonyok – mondta –, mintha divathölgyek lennének, valamely új öltözet bemutatóján. De nem azok, ugye?
- Nem – kacagta, kissé elővillantva nagy, négyszögletes fogait Annamari. – Tanítónők vagyunk.
- Ezért voltak olyan vidámak? – nyílt tágabbra hitetlen fényképészünk szeme. – Mert tanítónők?
- Bizony ám! – csatlakozott a nevetéshez Tina. – Aznap kaptuk meg a diplománkat. Az elsők között lettünk diplomás nők!
- És végre vége a hosszú, tanulással töltött estéknek! – tettem hozzá. – Egész nyárra szabadok vagyunk!
A fiatalember csak mosolygott, ide-oda vándorolt a tekintete négyünkön. Talán nem hitt a fülének, talán nem nézte ki belőlünk a diplomát, a kitartást, az észt. Végül megemelte a kalapját, átnyújtotta Rebekának a fotográfiát és ennyit mondott:
- Akkor sok szerencsét kívánok a kisasszonyoknak! Az is szerencsés lesz, akit ilyen gyönyörű és okos tanítónők fognak betűvetésre és számolásra tanítani, amilyenek maguk!
Megköszöntük kedves szavait, és egymásba karolva tovalibegtünk a kora nyári délutánban.
A képet azóta is Rebeka őrzi, szerény, bronzszínű keretbe foglalva lóg a szobájában, a könyvszekrénye mellett.
(A harmadik kép és a hozzá kapcsolódó történetem a Pamlagon:)
- De mondd, hogy lehet, hogy nem tetszik neked Jenő? – kérdezte nénikém, kalapját még le sem véve, félig az ajtóban állva.
Abban a pillanatban érkezett, s mintha el se telt volna egy nap azóta, hogy utoljára találkoztunk, máris ontotta rám kérdéseit.
- Eleonóra – sóhajtottam csüggedten –, hogy tetszhetne valaki, akit Jenőnek hívnak?
- Ugyan már, édes húgom! – csapta le a sötétkék bársony kalapot a kisasztalra, a tükör alá. – Mi bajod azzal, hogy Jenőnek hívják?
Nem feleltem. Halálosan kifárasztottak nénikém sosem szűnő kérdései. Mióta hazatért európai körútjáról, nap mint nap körülöttem lebzselt, részletesen kifaggatott a társasági életemet, az udvarlóim számát és rangját illetően, valamint megpróbálta rám tukmálni az útja során összeszedett kisebb könyvtár valamennyi kötetét. Az se zavarta, hogy annyit tudok franciául, mint egy kezdő pincér, a németet egyáltalán nem bírom, és angolul is legfeljebb a nevelőnőmtől tanult néhány szót értem meg.
Aznap ráadásul fáradt voltam, leginkább lefeküdni vágytam, és úgy folytak át két fülem között Eleonóra kérdései, mint virágpor után vadászó méhraj. Azt mondogattam magamban, hogy menj el, hagyj békén, de mivel nem akartam megsérteni, hangosan nem mondtam semmit. Ültünk a gázlámpa halvány fénye alatt, teát szürcsölgettünk és kalácsot majszolgattunk, míg haza nem ért jóapám, Eleonóra testvéröccse. Hála az égnek! – gondoltam, szememet titokban a mennyezet felé fordítva. – Ő majd megszabadít tőle!
De csalódnom kellett. Apám szűkszavúan közölte, hogy elfáradt, a vacsoráját a szobájába kérte, és határozottan magára zárta az ajtót. Eleonóra figyelme azon nyomban ismét felém fordult, s áradozni kezdett Jenőről.
Tudom, hogy anyám helyett anyám akar lenni, úgy érzi, én szegény lány, anya és gardedám nélkül pártában fogok maradni, családunk szégyenére és apám terhére. Mégis bántott, hogy nem bízott bennem – holott apám igen –, nem hitte, hogy egyedül is megtalálom a férfit, aki az én zsákom foltja. Jenő emlegetése pedig olyannyira felbőszített, hogy hirtelen felpattantam, kinyitottam a nappali ajtaját és határozottan azt mondtam nénikémnek:
- Eleonóra, késő van, álmos vagyok. Holnap beszélgethetünk még.
- Na de húgom – kerekedett el meleg, barna szeme –, csak nem akarsz elküldeni? Amikor olyan jól eltársalgunk?
- De igen – feleltem, és már fel is kaptam a kisasztalról a bársony kalapot, Eleonóra fejébe nyomtam és szinte szó szerint kituszkoltam az előszobába.
Ő csak állt ott, döbbent, hitetlenkedő arccal, mint aki nem érti, mi történt. Ekkor villant a magnézium éles fénye, és készült róla ez a kép. A mester készítette, aki aznap nálunk töltött pár órát, hogy apám értékes óragyűjteményét lefotografálja.
Így maradt az utókorra Eleonóra képe, 1904-ből.
I don't believe that the first ROW80 of the year is over. As I look back on these weeks, I see that I've started on a way which help me to take myself seriously as a writer. After the enthusiastic work of the first weeks, I stopped short a bit, partly because of my unexpected urgent job (as a librarian), partly the spring colds, and other things which spoil my interest in writing. Sometimes I felt that I'm not good enough, nobody will interested in my stories. But I shook up myself and decided that I'll stalk 1-2 literary magazinesand send my short stories to them. I'll work on it in next weeks. And, perhaps, I'll join in the 3rd ROW80 again...
El se hiszem, hogy vége az idei első ROW80-nak. Ahogy visszatekintek, úgy látom, hogy elindultam egy úton, mely hozzásegít, hogy komolyabban vegyem a saját íróságomat. Az első hetek lelkes munkája után kicsit megtorpantam: részben a hirtelen jött sürgős munka miatt (könyvtárosi), részben a tavaszi megfázások és részben egyéb, írókedvet is lelohasztó gondjaim miatt. Néha úgy éreztem, nem vagyok elég jó, úgyse érdekelne senkit, hogy mit írok. Aztán felráztam magam és elhatároztam, hogy becserkészek 1-2 folyóiratot és beküldöm nekik néhány novellámat. A következő hetekben ezen fogok dolgozni. És talán, a 3. ROW80-ba beszállok megint...
